A Szentírás - az Ó- és Újtestamentum - Isten írott szava. Õ ihlette szent embereit, akik elmondták és leírták azt, amire a Szentlélek indította õket. Isten mindent közölt az emberrel Igéjében, ami a megváltáshoz szükséges. A Szentírás Isten akaratának tévedhetetlen kinyilatkoztatása. Ez a jellem mértékadója, a tapasztalatok próbája, a hitelvek mérvadó kinyilatkoztatása és Isten történelmi cselekedeteinek megbízható forrása.(2Pt 1:20–21; 2Tim 3:16–17; Zsolt 119:105; Péld 30:5–6; Ésa 8:20; Jn 17:17; 1Thessz 2:13; Zsid 4:12)

Egy az Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek, a három örökkévaló személy egysége. Isten halhatatlan, mindenható, mindent tudó, mindenek fölött való és mindig jelenlevõ. Önkinyilatkoztatásából tudjuk, hogy végtelen és meghaladja az emberi felfogóképességet. Örökké méltó az imádatra, csodálatára és minden teremtmény szolgálatára. (5Móz 6:4; Mt 28:19; 2Kor 13:14; Ef 4:4–6; 1Pt 1:2; 1Tim 1:17; Jel 14:7)

Isten, az örökkévaló Atya a Teremtõ, a Forrás, a Megtartó és Úr minden teremtmény fölött. Igazságos és szent, irgalmas és könyörületes, késedelmes a haragra, bõvölködik állhatatos szeretetben és hûségben. A Fiúban és a Szentlélekben meglévõ tulajdonságok és erõk szintén az Atya kinyilatkoztatásai. (1Móz 1:1; Jel 4:11; 1Kor 15:28; Jn 3:16; 1Jn 4:8; 1Tim 1:17; 2Móz 34:6–7; Jn 14:9)

Isten, örökkévaló Fiú, Jézus Krisztusban öltött testet. Õáltala teremtetett minden, benne lett nyilvánvalóvá Isten jelleme, általa teljesedett az emberiség megváltása és Õ ítéli meg a földet. Az örökké igaz Isten igaz emberré lett Jézus Krisztusban. A Szentlélek által fogantatott és Szûz Máriától született. Emberként élt, mint ember megkísértetett, de tökéletes megtestesítõje volt Isten igazságosságának és szeretetének. Csodái által kinyilatkoztatta Isten hatalmát, és bizonyította, hogy Õ a megígért Messiás. Bûneinkért önként vállalta helyettünk a szenvedést és a kereszthalált; feltámadt a halálból és felment a mennybe, hogy közbenjárjon értünk a mennyei szentélyben. Népe végleges megszabadításáért újra eljön dicsõségben, és mindent újjátesz.(Jn 1:1–3,14; Kol 1:15–19; Jn 10:30; 14:9; Róm 6:23; 2Kor 5:17–21; Jn 5:22; Lk 1:35; Fil 2:5–11; Zsid 2:9–18; 1Kor 15:3–4; Zsid 8:1–2; Jn 14:1–3).

Isten, örökkévaló Lélek, együttmûködött az Atyával és a Fiúval a teremtésben, a testet-öltésben és a megváltásban. Õ ihlette a Szentírás íróit, Õ töltötte be Krisztus életét erõvel, Õ vonzza és gyõzi meg az embereket, Õ újítja meg és formálja Isten képére azokat, akik engedelmeskednek. Azért küldte el az Atya és a Fiú, hogy mindig gyermekeivel legyen; az egyháznak lelki ajándékokat adjon és Krisztus bizonyságtevõ szolgálatára képesítsen; és a Szentírással összhangban minden igazságra elvezessen. (1Móz 1:1–2; Lk 1:35; 4:18; ApCsel 10:38; 2Pt 1:21; 2Kor 3:18; Ef 4:11–12; ApCsel 1:8; Jn 14:16–18,26; 15:26–27; 16:7–13)

Isten mindenek Teremtõje. Teremtõ munkájának hiteles történetét a Szentírás nyilatkoztatta ki. Hat nap alatt alkotta az Úr "a mennyet és a földet", valamint minden földi élõlényt és az elsõ hét hetedik napján megpihent. Befejezett teremtõ munkájának állandó emlékezetéül megalapította a szombatot. Az elsõ emberpár mint a teremtés koronája Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. Nekik adatott a föld és az azon lévõ minden teremtmény feletti felelõsségteljes uralom, mivel Isten gondjukra bízta, hogy vigyázzanak arra. Amikor a teremtés befejezõdött, Isten dicsõsége kijelentette: "Imé igen jó". (1Móz 1:2; 2Móz 20:8–11; Zsolt 19:1–7; 33:6–9; 104; Zsid 11:3)

Az elsõ emberpár Isten képmására lett teremtve egyéniséggel, hatalommal és szabadsággal, hogy gondolkodjon és cselekedjen. Bár teremtett szabad lény, a test, a lélek és a szellem oszthatatlan egysége, mégis Istentõl függ az élete. Amikor õsszüleink nem engedelmeskedtek Istennek, megtagadták Istentõl való függõségüket és elveszítették Istentõl kapott kiváltságukat. Isten képmása összetört bennük, és a halál alattvalóivá lettek. Utódaik ezt a megromlott természetet és annak következményeit öröklik. Gyengeségekkel és bûnös hajlamokkal születnek. De Isten megbékéltette magával a földet Krisztusban, és Szentlelke által a bûnbánó halandó emberben helyreállítja Alkotója képmását. Isten dicsõségére lettek teremtve, és azért hivattak el, hogy szeressék Õt és egymást, és viseljenek gondot környezetükre. (1Móz 1:26–28; 2:7; Zsolt 8:4-8; ApCsel 17:24-28; 1Móz 3; Zsolt 51:5; Róm 5:12–17; 2Kor 5:19–20; Zsolt 51:10; 1Jn 4:7–8,11,20; 1Móz 2:15)

Az egész emberiség belebonyolódott az Isten és Sátán közötti nagy küzdelembe, ami Isten jelleme, törvénye és a világmindenség fölötti uralom kérdése körül forog. A harc a mennyben kezdõdött, amikor egy szabad akaratú teremtett lény önmagát felmagasztalva Isten ellenségévé, Sátánná vált, és az angyalok egy részét is fellázította. E világba is behozta a lázadás szellemét, amikor Ádámot és Évát bûnre vitte. Az ember bûne azt eredményezte, hogy az emberiség elvesztette istenképûségét, a teremtett világ rendje felbomlott, és a föld a vízözön idején elpusztult. E világ az egyetemes küzdelem színtere lett, amit az egész univerzum figyelemmel kísér. De Isten szeretete végül is igazolódik. Krisztus, hogy segítse népét a harcban, elküldi Szentlelkét és a jó angyalokat, hogy az üdvösség útján vezessék, védelmezzék és oltalmazzák õket. (Jel 12:4–9; Ésa 14:12–14; Ez 28:12–18; 1Móz 3; Zsid 1:14; Róm 1:19–32; 5:12–21; 8:19–22; 1Móz 6–8; 1Kor 4:9; 2Pt 3:6)

Krisztus élete - mely Isten akarata iránti tökéletes engedelmesség volt -, szenvedése, halála és feltámadása által gondoskodott Isten az emberi bûn engesztelésének egyetlen eszközérõl úgy, hogy akik elfogadják ezt az áldozatot, azoknak örök életük lehet, és az egész teremtett világ jobban megértheti a Teremtõ örökkévaló szeretetét. Ez a tökéletes engesztelés igazolja Isten szent törvényének igazságosságát és könyörülõ jellemét, mert mindkettõ elítéli bûneinket, de gondoskodik a megbocsátásról. Krisztus halála helyettesítõ és engesztelõ, megbékéltetõ és átalakító. Krisztus feltámadása Istennek a gonosz erõk feletti diadalát hirdeti. Azoknak, akik a megváltást elfogadják, végsõ gyõzelmet biztosít a bûn és a halál felett. Nyilvánvalóvá teszi Jézus Krisztus hatalmát, aki elõtt mennyen és földön minden térd meghajol. (Jn 3:16; Ésa 53; 1Pt 2:21–22; 1Kor 15:3–4,20–22; 2Kor 5:14–15,19–21; Róm 1:4; 3:25; 4:25; 8:3–4; 1Jn 2:2; 4:10; Kol 2:15; Fil 2:6–11)

Isten végtelen szeretetébõl és kegyelmébõl Krisztust, aki nem ismert bûnt, bûnné tette értünk, hogy Isten igazsága legyünk Õ benne. A Szentlélek vezetésével felismerjük nyomorúságunkat, bûnösségünket, megbánjuk vétkeinket és gyakoroljuk hitünket Jézusban, mint Úrban és Krisztusban, helyettesben és példaképben. Ez az üdvösséget adó hit az Ige isteni hatalmát váltja valóra és ez Isten kegyelmének ajándéka. Krisztus által megigazultak vagyunk, Isten fiaivá és leányaivá fogadott, és megszabadultunk a bûn uralma alól. A Lélek által újjászületünk és megszentelõdünk. A Lélek megújítja elménket, beírja Isten szeretet-törvényét szívünkbe, és erõt ad a szent életre. Benne maradva az isteni természet részesei leszünk, és miénk a megváltás bizonyossága most és az ítéletkor. (2Kor 5:17–21; Jn 3:16; Gal 1:4; 4:4–7; Tit 3:3-7; Jn 16:8; Gal 3:13–14; 1Pt 2: 21–22; Róm 10:17; Lk 17:5; Mk 9:23–24; Ef 2:5–10; Róm 3:21–26; Kol 1:13–14; Róm 8:14–17; Gal 3:26; Jn 3:3–8; 1Pt 1:23; Róm 12:2; Zsid 8:7–12; Ez 36:25–7; 2Pt 1:3–4; Róm 8:1–4; 5:6–10)

Jézus kereszthalála által gyõzedelmeskedett a gonosz erõi felett. Õ, aki földi szolgálata során legyõzte a démoni lelkeket, megtörte hatalmukat és biztossá tette végsõ megsemmisülésüket. Jézus gyõzelme nekünk is gyõzelmet ad a gonosz erõk felett, amelyek még most is arra törekszenek, hogy irányítsanak minket, miközben Vele járunk békességben, örömben és szeretetének bizonyosságában. Most már a Szentlélek lakozik bennünk és felhatalmaz minket. Jézus, mint Megváltónk és Urunk mellett szüntelen elkötelezve, szabaddá tétettünk múltbeli tetteink terhétõl. Többé már nem a sötétségben élünk, félve a gonosz erõktõl, a tudatlanságtól és korábbi életünk értelmetlen voltától. Ebben az új szabadságban, amit Jézusban nyertünk, arra hivattunk el, hogy növekedjünk az Õ jellemének hasonlatosságában azáltal, hogy naponta ápoljuk a Vele való bensõséges kapcsolatunkat az imádság és az Ige tanulmányozása által, elmélkedve tanításai és az O gondviselése felett, valamint az Õt dicsõítõ éneklés, a közös istentisztelet, és az egyház missziójában való közremûködésünk által. Miközben a körülöttünk lévõk szeretõ szolgálatára szenteljük magunkat, és bizonyságot teszünk az Õ megváltói munkájáról, Szentlelke általi állandó jelenlétével minden percünket és minden feladatunkat lelki tapasztalattá alakítja át. (Zsolt 1:1–2; 23:4; 77:12–13; Kol 1:13–14; 2:6, 14–15; Lk 10:17–20; Ef 5:19–20; 6:12–18; 1Thessz 5:23; 2Pt 2:9; 3:18; 2Kor 3:17–18; Fil 3:714; 1Thessz 5:16–18; Mt 20:25–28; Jn 20:21; Gal 5:22–25; Róm 8:38–39; 1Jn 4:4; Zsid 10:25.)

Az egyház a hívõk közössége, akik Jézus Krisztust Uruknak és Megváltójuknak vallják. Az Ótestamentom korában élõ nép lelki utódaiként Isten minket is a világból hívott ki. Imádkozásra, a közösségvállalásra, az Ige meghallására, az úrvacsora ünneplésére, az egész emberiség szolgálatára és az evangélium egész világon való hirdetésére léptünk közösségre egymással. Az egyház megbízatását Krisztustól - a testet öltött Igétõl - és a Szentírásból - az írott Igébõl - kapta. Az egyház Isten családja: Õáltala elfogadott gyermekek, akik a megújított szövetség szerint élnek. Az egyház Krisztus teste, a hit közössége, amelynek maga Krisztus a feje. Az egyház a menyasszony, akiért Krisztus meghalt, hogy megtisztítsa és megszentelje. Diadalmas visszatértekor dicsõséges egyházat állít maga elé, minden korok hûségeseit, vérén megváltottakat, akiken nincs szeplõ vagy sömörgõzés, hanem szentek és feddhetetlenek. (1Móz 12:3; ApCsel 7:38; Ef 4:11–15; 3:8–11; Mt 28:19–20; 16:13–20; 18:18; Ef 2:19–22; 1:22–23; 5:23–27; Kol 1:17–18)

Az egyetemes egyházat azok alkotják, akik õszintén hisznek Krisztusban; de az utolsó idõkben, az általános hitehagyás idejében maradékot hív el, hogy megtartsa Isten parancsolatait és a Jézus hitét. Ez a maradék hirdeti az ítélet órájának elérkeztét, a Krisztus általi megváltást és Krisztus második eljövetelének közelségét. A Jelenések könyve 14. fejezetében a három angyal jelképezi ezt az üzenetet, amely egybeesik a mennyben folyó ítélettel, a földön pedig bûnbánatot és megújulást eredményez. Minden hívõnek szól a meghívás, hogy személyesen vegyen részt az evangélium világszéles hirdetésében. (Jel 12:17; 14:6-12; 18:1-4; 2Kor 5:10; Júd 3:14; 1Pt 1:16-19; 2Pt 3:10-14; Jel 21:1-14)

Az egyház egy test sok taggal, kihívva minden nemzetbõl, ágazatból, nyelvbõl és népbõl. Krisztusban új teremtés vagyunk. Az egyházat nem oszthatja meg faji, kulturális, mûveltségbeli és nemzetiségi, valamint alacsony és magasabb rendû, szegény és gazdag, férfi és nõ szerinti megkülönböztetés. Krisztusban mindannyian egyenlõk vagyunk, akiket Vele és egymással egy Lélek tart közösségben. Azért vagyunk, hogy részrehajlás és fenntartás nélkül szolgáljunk és szolgáljanak nekünk. A Szentíráson keresztül - amelyben Jézus Krisztus önmagát nyilatkoztatta ki - mindannyian ugyanannak a hitnek és reménységnek vagyunk részesei, és ezt bizonyságul hirdetjük mindeneknek. Ennek az egységnek a forrása a Szentháromság egylényegûségében van, aki gyermekének fogadott minket.  (Róm 12:4-5; 1Kor 12:12-14; Mt 28:19-20; Zsolt 133:1; 2Kor 5:16-17; ApCsel 17:26-27; Gal 3:27-29; Kol 3:10-15; Ef 4:14-16; 4:1-6; Jn 17:20-23)

A keresztség által megvalljuk Jézus Krisztus halálába és feltámadásába vetett hitünket, és bizonyságot teszünk arról, hogy meghaltunk a bûnnek és új életben akarunk járni. Így elismerjük Krisztust Urunknak és Megváltónknak, népe leszünk és egyháza tagjaiként fogad be minket. A keresztség Krisztussal való szövetségünknek, bûneink bocsánatának és a Szentlélek elnyerésének jelképe. Vízben alámerítkezéssel történik. Feltétele a Jézusban való hit megvallása és a bûnbánat bizonyossága. A Szentírás tanulmányozása és tanításainak elfogadása után következik a keresztség. (Róm 6:1-6; Kol 2:12-13; ApCsel 16:30-33; 22:16; 2;38; Mt 28:19-20)

Az úrvacsora Jézus testének és vérének jelképeiben való részesedés, mely kifejezi Urunkba és Megváltónkba vetett hitünket. Az úrvacsora tapasztalatában Krisztus jelen van, hogy találkozzon népével és erõsítse õket. Amikor részt veszünk benne, örömmel hirdetjük az Úr halálát, amíg visszajön. Az úrvacsorára való felkészülés magába foglalja az önvizsgálatot, bûnbánatot és megbánást. A Mester elrendelte a lábmosás szolgálatát, hogy rámutasson a megújult megtisztulásra: fejezzük ki készségünket egymás szolgálatára keresztényi alázatossággal és szeretetben egyesítsük szívünket! Minden hívõ keresztény részesülhet úrvacsorában. (1Kor 10:16-17; 11:23-30; Mt 26:17-30; Jel 3:20; Jn 6:48-63; Jn 13:1-17)

Egyháza tagjainak Isten minden korban lelki ajándékokat adományozott, amelyeket szeretet-szolgálatban az egyház és az egész emberiség javára kellett felhasználniuk. A Szentlélek tevékenysége általi ajándék - aki úgy adja minden tagnak, amint akarja - biztosítja azokat a képességeket és szolgálatokat, amelyek az egyház Isten által rendelt küldetésének betöltéséhez szükségesek. A Szentírás szerint ezek az ajándékok a következõ szolgálatokat foglalják magukba: hit, gyógyítás, prófétálás, igehirdetés, tanítás, irányítás, megbékéltetés, könyörületesség, önfeláldozó szolgálat, jótékonyság gyakorlása az emberek segítségére és bátorítására. Néhány tagot Isten elhívott és Lelke felruházott olyan tevékenységre, amit az egyház a lelkészi, evangélizátori, apostoli és tanítói szolgálatként ismer el. Céljuk, a tagok felkészítése a szolgálatra, az egyház lelki érettség fokára emelése, hitben és istenismeretben való ápolása. Ha a tagok, mint Isten sokféle kegyelmének hûséges sáfárai alkalmazzák e lelki ajándékokat, akkor az egyház védett a hamis tantételek romboló befolyásától, fejlõdik, Istentõl gyarapodik hitben, szeretetben épül fel. (Róm 12:4-8; 1Kor 12:9-11,27-28; Ef 4:8,11-16; ApCsel 6:1-7; 1Tim 2:1-3; 1Pt 4:10-11)

A prófétaság a Szentlélek egyik ajándéka. Ez az ajándék a maradék egyház ismertetõjele, ami E. G. White szolgálatában nyilvánult meg. Mivel Isten hírnöke, írásai az igazság állandó, irányadó forrásai, amelyek az egyházat vigasztalják, vezetik, tanítják és eligazítják. Nyilvánvalóvá teszik, hogy a Biblia az a zsinórmérték, amellyel minden tanítást és tapasztalatot meg kell vizsgálni. (Jóel 2:28-29; ApCsel 2:14-21; Zsid 1:1-3; Jel 12:17; 19:10)

Isten törvényének nagy alapelveit a Tízparancsolat foglalja össze és Krisztus élete is ezt szemlélteti. A Tízparancsolat Isten szeretetét, akaratát fejezi ki és meghatározza az ember magatartását és kapcsolatait. Ez minden korban, minden emberre kötelezõ. Ez a törvény Isten és népe közötti szövetség alapja, és Isten ítéletében zsinórmérték. A Szentlélek munkája által rámutat a bûnre, és vágyat ébreszt a Megváltó után. A megváltás nem cselekedetekbõl, hanem kegyelembõl van, és a kegyelem gyümölcse a Tízparancsolat betartása. Az engedelmesség fejleszti a keresztény jellemet és boldogságot ad. Ez bizonyítja az Úr iránti szeretetet és embertársaink iránti aggodalmunkat. Az engedelmes hit Krisztus élet-átalakító hatalmát mutatja be, és így erõsíti a keresztény bizonyságtételét. (2Móz 20:1-17; Zsolt 40:7-8; Mt 22:36-40; 5Móz 28:1-14; Zsid 8:8-10; Jn 16:7-10; 1Jn 5:3; Róm 8:3-4; Ef 2:8-10; Zsolt 19:7-14; Mt 5:17-20)

A jóságos Teremtõ a teremtés hat napja után a hetedik napon megpihent, és a szombatot minden ember számára a teremtés emlékévé rendelte. Isten megmásíthatatlan törvényének negyedik parancsolata Jézus, a szombat Ura tanításával és gyakorlatával összhangban megkívánja a hetedik napi szombatnak, mint a nyugalom, az imádkozás, és szolgálat napjának megtartását. A szombat az Istennel és egymással való bensõséges kapcsolat napja. Ez a Krisztusban történt megváltás jelképe, megszentelõdésünk jele, hûségünk záloga és Isten eljövendõ örök országának elõíze. A szombat Isten és népe közötti örök szövetség állandó jele. E szent idõszak estétõl estéig, naplementétõl naplementéig tartó örömteli megtartása Isten teremtõ és megváltó munkájának ünneplése. (1Móz 2:1-3; 2Móz 20:8-11; Lk 4:16; Ésa 56:5-6; 58:13-14; Mt 12:1-12; 2Móz 31:13-17; Ez 20:12,20; 5Móz 5:12-15; Zsid 4:1-11; 3Móz 23:32; Mk 1:32)

Isten sáfárai vagyunk: idõt és alkalmat, képességet és javakat, a föld áldásait és forrásait ránk bízta. Felelõsséggel tartozunk neki ezek helyes felhasználásáért. Isten tulajdonjogát a néki és embertársainknak való hûséges szolgálattal, az evangélium hirdetéséért és egyháza fenntartásáért és növekedéséért való tizedfizetéssel és adakozással ismerjük el. A sáfárság kiváltság, amit azért adott Isten, hogy szeretettel munkálkodjunk embertársainkért, és gyõzedelmeskedjünk az önzés és a kapzsiság felett. A sáfár örül azoknak az áldásoknak, amelyeket hûsége eredményeként mások nyernek. (1Móz 1:26-28; 2:15; 1Krón 29:14; Agg 1:3-11; Mal 3:8-12; 1Kor 9:9-14; Róm 15:26-27; Mt 23:23)

Isten azért hívott el minket, hogy istenfélõ emberekhez méltóan a mennyei alapelvekkel összhangban gondolkozzunk, érezzünk és cselekedjünk. Hogy a Lélek kialakíthassa bennünk Urunk jellemét csak olyan dologgal foglalkozzunk, ami krisztusi tisztaságot, egészséget és örömet ad életünkben. Ez azt jelenti, hogy szórakozásunk és társasági életünk a keresztényi ízlés és szépség legmagasabb fokán legyen. Figyelembe véve a kulturális különbségeket, öltözetünk egyszerû, szerény, ízléses és takaros legyen, azokhoz méltó, akiknek igazi szépsége nem külsõ ékességbõl, hanem a nemes, csendes lélek hervadhatatlan ékességében áll. Ez azt is jelenti, mivel testünk a Szentlélek temploma, értelmesen kell gondot viselni róla. A megfelelõ gyakorlással és pihenéssel együtt a lehetõ legegészségesebb étrendet is el kell fogadnunk, és a Szentírásban meghatározott tisztátalan ételektõl tartózkodnunk kell. Mivel az alkoholtartalmú italok, a dohányzás, a gyógyszerek és a kábítószerek felelõtlen használata szervezetünkre ártalmas, ugyancsak tartózkodjunk ezektõl. Ezzel szemben foglalkozzunk olyan dolgokkal, amelyek gondolatainkat és testünket Krisztushoz hasonlóvá formálják! Krisztus azt akarja, hogy egészségesek, boldogok és jók legyünk. (Róm 12:1-2; 1Jn 2:6; Ef 5:1-21; Fil 4:8; 2Kor 6:14-7:1; 2Kor 10:5; 1Pt 3:1-4; 1Kor 6:19-20; 10:31; 3Móz 11:1-47; 3Jn 2)

A házasságot, mely a férfi és nõ között életre szóló egység szeretetkapcsolatban, Isten alkotta az Édenben és Jézus megerõsítette. Mivel a keresztény számára a házasság Isten és a házastárs felé elkötelezettség, ezért csak azonos hitû társak között köttessen. E kapcsolat a kölcsönös szeretetre, megbecsülésre, tiszteletre és felelõsségre épül, mely Krisztus és egyháza közötti szeretet, szentség, meghittség és állandóság kapcsolatát tükrözi. Jézus a válásról azt tanította, hogy házasságtörést követ el az, aki elválik házastársától - kivéve a paráznaság miatti válást -, és mással házasodik össze. Noha nem minden családi kapcsolat eszményi, de a Szentlélek vezetésével és a gyülekezet gondozásával a házasfelek között szeretetközösség jöhet létre, ha teljesen alárendelik magukat egymásnak Krisztusban. Isten megáldja a családot, és azt akarja, hogy a családtagok a teljes érettségre segítsék egymást. A szülõk tanítsák meg gyermekeiket Isten szeretetére és a neki való engedelmességre. Példájukkal, szavaikkal, tanítsák õket arra, hogy Krisztus szeretõ, nevelõ, örökké gyengéd és gondoskodó, aki azt akarja, hogy az Õ testének - Isten családjának - tagjaivá legyenek. A család növekvõ összetartása az utolsó idõk evangéliumi üzenetének egyik ismertetõjele. (1Móz 2:18-25; Mt 19:3-9; Jn 2:1-11; 2Kor 6:14; Ef 5:21-33; Mt 5:31-32; Mk 10:11-12; Lk 16:18; 1Kor 7:10-11; 2Móz 20:12; Ef 6:1-4; 5Móz 6:5-9; Péld 22:6; Mal 4:5-6)

Van szentély a mennyben, az igazi templom, amelyet az Úr és nem az ember épített. Ebben Krisztus szolgál érettünk, a hívõk rendelkezésére bocsátva engesztelõ áldozatának jótéteményeit, amit egykor mindenkiért feláldozott a kereszten. Nagy fõpapunkká lett beiktatva és mennybemenetelekor megkezdte közbenjárói szolgálatát. Engesztelõ szolgálatának második, utolsó szakaszát a 2300 éves prófétai idõ lejártakor, 1844-ben kezdte el. Ez a vizsgálati ítélet munkája, mely minden bûn végsõ elrendezésének része, melyet az õsi héber szentély megtisztítása jelképezett az engesztelés napján. A szentélyt a jelképes szolgálatban áldozati állat vérével tisztították meg, a mennyei dolgok Jézus vérének tökéletes áldozatával tisztulnak meg. A vizsgálati ítélet a mennyei lények elõtt nyilvánvalóvá teszi, hogy kik haltak meg Krisztusban, és ezért benne méltók az elsõ feltámadásra. Ez nyilvánvalóvá teszi azt is, hogy az élõk közül kik maradtak meg Krisztusban, megtartván Isten parancsolatait és Jézus hitét, és ezért benne készek Isten örök országába való elragadtatásra. Isten igazságosságát igazolja ez az ítélet, megtartván azokat, akik Jézusban hisznek. Nyilvánvalóvá teszi, hogy akik hûségesek maradtak Istenhez, elnyerik az országot. Krisztus eme szolgálatának befejezése a második advent elõtt, az emberiség vizsgálatának lezárását jelzi. (Zsid 8:1-5; 4:14-16; 9:11-28; 10:19-22; 1:3; 2:16-17; Dán 7:9-27; 8:13-14; 9:24-27; 4Móz 14:34; Ez 4:6; 3Móz 16; Jel 14:6-7; 20:12; 14:12; 22:12)

Krisztus második eljövetele az egyház áldott reménysége, az evangélium csúcspontja. A Megváltó eljövetele szószerinti személyes, látható és világszéles lesz. Amikor visszatér, feltámadnak a halott igazak, és az élõ igazakkal együtt megdicsõülnek és mennybe ragadtatnak, a nem igazak azonban meghalnak. A próféciai sorozatnak majdnem teljes beteljesedése a világ jelenlegi állapotával együtt jelzi, hogy Krisztus eljövetele közel van. Ennek az eseménynek az idejét Isten nem jelentette ki, ezért int bennünket, hogy mindenkor legyünk készen. (Tit 2:13; Zsid 9:28; Jn 14:1-3; ApCsel 1:9-11; Mt 24:14; Jel 1:7; Mt 26:43-44; 1Thessz 4:13-18; 1Kor 15:51-54; 2Thessz 1:7-10; 2:8; Jel 14:14-20; 19:11-21; Mt 24; Mk 13; Lk 21; 2Tim 3:1-5; 1Thessz 5:1-6)

A bûn zsoldja a halál. De az egyedül halhatatlan Isten örök életet ad megváltottainak. Addig a napig a halál minden ember számára csak öntudatlan állapot. Amikor életünk ura, Krisztus, megjelenik, a feltámadt igazak az élõ igazakkal együtt megdicsõülnek és elragadtatnak, hogy Urukkal találkozzanak. A második feltámadás, a gonoszok feltámadása, ezer év múlva lesz. (Róm 6:23; 1Tim 6:15-16; Préd 9:5-6; Zsolt 146:3-4; Jn 11:11-14; Kol 3:4; 1Kor 15:51-54; 1Thessz 4:13-17; Jn 5:28-29; Jel 20:1-10)

A millennium Krisztusnak és az Õ szentjeinek az elsõ és második feltámadás közötti ezeréves mennyei uralma. Ez idõ alatt a bûnös halottak elítéltetnek, a föld pusztaság lesz, élõ emberi lakosok nélkül, de azt Sátán és angyalai birtokolják. Az ezer év végén Krisztus az Õ szentjeivel és a szent várossal leszáll a mennybõl a földre. Ekkor feltámadnak a gonosz halottak és Sátánnal és angyalaival körülveszik a várost, de Isten tüzet bocsát le, ami megemészti õket, és megtisztítja a földet. Így a világegyetem örökre megszabadul a bûntõl és a bûnösöktõl. (Jel 20; 1Kor 6:2-3; Jer 4:23-26; Jel 21:1-5; Mal 4:1; Ez 28:18-19)

Az Újföldön, ahol igazság lakozik, Isten örök otthont, az örök élethez tökéletes környezetet, szeretetet és örömöt, valamint az Õ jelenlétében való tanulást biztosít a megváltottaknak. Isten népével akar lakni, itt nincs szenvedés és halál. A nagy küzdelemnek vége van és nem lesz többé bûn. Minden dolog, élõ és élettelen együttesen hirdeti, hogy Isten a szeretet; és Õ mindörökké uralkodik. Ámen. (2Pt 3:13; Ésa 35; 65:17-25; Mt 5:5; Jel 21:1-7; 11:15; 22:1-5)