Még ma is különlegesnek számít a diakónusszentelés, pedig minden diakónus szent és különleges munkát végez: ők a gyülekezet szíve és motorja. Diakónusnak lenni több, mint jó tettekkel szolgálni: sokkal inkább arról szól, hogy Isten ajándéka révén diakónusok „vagyunk". Pál ezt írja egyik diakónustársáról: „Tükhikosz, a szeretett testvér, a hű diakónus, szolgatársam az Úrban" (Kol 4:7). Ez a három jellemző - szeretett, hű és szolgatárs - nem olyasmi, amit csinálni vagy mutatni lehet, sokkal inkább olyan jellemzők, amiket az egyén egész életéből lehet látni. Felszentelt diakónusnak lenni nem hatalom, tisztség vagy kiváltság, hanem szolgálat! Elhívás arra, hogy „az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt" (Fil 2:5).

A diakónusok felszentelése az apostoli korig nyúlik vissza, és rámutat arra, hogy milyen fontos a szolgálatuk a vének és a lelkészek segítőiként. Sajnos a felszentelésük nem volt gyakorlat évtizedeken keresztül, csak nagyon kivételes esetekben. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott a kulturális örökségünk és a felszentelés céljának félreértése is. Mint közösség, nem hisszük, hogy a kézrátétel tenné szentebbé a személyt vagy ez biztosítaná a képességeket. Ez sokkal inkább elismerése, hogy Isten cselekedett és Ő „adott némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére" (Ef 4:11-12). Ezt a lelki ajándékot is Isten adja, a gyülekezet pedig felismeri és a kézrátétel szertartása által felhatalmazza a szolgálat végzésére a gyülekezet közösségében.

A Pécsi Gyülekezet hálát adott Istennek, hogy a két évvel ezelőtti diakónusszentelés után újra felismerhette Isten ajándékát két személy - Ömböli Gyuláné és Ömböli Krisztián - életében.

Csizmadia Róbert